Makákó Portugáliában

Lassan lejár a külföldi kiküldetésem. Búcsúzóul készítettem néhány szép képet a városról, melyeket ezennel közzé is teszek. Sok kommentet nem fűzök hozzá. A város megtekintését ajánlom azoknak, akik szeretnek szép épületeket nézegetni (és azoknak is, akik a lepukkkantakat szeretik). Ajánlom azoknak, akik szeretik a vizet, és azoknak is, akik szeretnek enni, inni. Meg egyáltalán, mindenkinek.

Kicsit sokat esik, kicsit kevés a fűtés, furán beszélnek, néha közlekedési dugó van és szmog, de ettől függetlenül rengeteg érdekes hely van itt és a közelben is. Sok érdekes természeti, kulturális és gasztronómia látnivaló. Vamos!

:)

Régóta nem írtam, mert a hét kicsit sűrűre sikeredett, talán a nagy fehér főnök (aki egyébként Barna) jelenlétének köszönhetően. Csütörtökön közös vacsorát csaptak nekünk és néhány brazil vendégnek egy tipikus körbeugrálós, nyolc pár evőeszközös, alátéttányéros helyen. Volt vagy öt fogás, köztük természetesen hal és kicsit nyers marha. Jópofiztuk, ettünk, ittunk, végeredményben nem volt rossz.

Másnap Barna főzött nekünk Carlos lakásán egy jó, kiskert java típusú zöldséges ragut, ami természetesen nagy siker volt a maga nemében, és a fazék teljes kipucolásával járt. Hozzá jóféle borokat kortyolgattunk, meg játszottunk ismér Carina babájával. Az egyetlen árnyoldala az estének az időbeli elcsúszás volt, mivel borzasztó nehéz volt beszerezni az alapanyagokat. Normális zellert nem lehetett kapni, pedig nálunk ugye az az egyik "best zeller" a piacon, továbba a petrezselyemgyökér sem ismert arrafelé, pedig angolon és németen keresztül portugálra fordítva is próbálkoztunk, hiába. A másik hiánycikk a tárkony volt, de végülis megoldódott nélküle is a zöldséglé ízesítése.

Szombaton a két nebuló és a két főnök együtt ment kirándulni. Elsőként az óceán partján lófrálgattunk, régi szélmalmok maradványai közt, majd egy hatalmas gusztusos halat tuszkoltunk a bendőnkbe, és borral öblítettük. Az étterem nagyon zsúfolt volt, a télies idő ellenére is. Tíz percet kellett várnunk egy asztalra, míg a szomszéd éttermek kongtak az ürességtől, nyilván mert az emberek oda járnak, ahol jó. A hangerő bent kicsit az iskolai menzákat idézte, de a kajára semmi panasz nem lehetett. Előételnek sült kolbászt és "lecsós" kagylót kaptunk, nagyon jó ízű volt mindkettő.

Ebéd után még megnéztünk egy szörfös helyet, ahol a szélcsendnek köszönhetően senkit sem találtunk, viszont gravitációs anomáliára lettünk figyelmesek:

Nem sokkal később érdekes légköri optikai jelenségnek lettünk szemtanúi. Egy szép szivárvány kísért minket utunkon:

Aztán nagy nehezen eljutottunk Ponte de Limába, ahol egy nagyon régi, talán római kori alapokon nyugvó hortobágyi kilenclyukút kaphattunk lencsevégre:

Közben Barnának komoly, vad bikákkal kellett  megküzdenie:

A nap végén, a sok sok kaland után Braga városában kötöttünk ki, ismét meglátogatva Sameirot és Bom Jesust,  mivel Barna még nem látta ezeket. Én harmadszor voltam, ebből idén másodszor, szegény Carlos pedig már vagy tizedszer. Ennek ellenére tudtam élvezni, sőt, szívesen jönnék ide gyakrabban is, ha lenne rá lehetőségem.

Jó portugál szokás szerint folyt szét az idő a kezeink között, és elég késő volt már amikor elindultunk Pedro bragai lakása felé. Már nagyon éhesek és szomjasak voltunk, de ő még kocsival gyorsan körbevitt minket a városon, úgy vadmalac módjára. Ahol nem lehetett gyorsan menni, ott mindig ment ezerrel, egy kicsit fel is kavarodott a gyomrom, pedig szoktam bírni az autózást.

Azért végül megérkeztünk hozzájuk, ahol a felesége közreműködésével fantasztikus halvacsorát rittyentett a tiszteletünkre, és 37 éves portóival kínált bennünket. Zamatos volt. Cserébe sütöttem nekik palacsintát, és csináltam túros-mazsolás tölteléket bele :) Egy picit bénáztunk a recepttel, Barna telefonos segítséget is kért, de megoldottuk, jó lett.

Ennyi mára! A rakott tőkehal képével búcsúzom:

Hétfőn megjött Barna, a nagy fehér főnök. Nem volt túl sok szerencséje, az ő gépe is késett néhány órát a havazás miatt. Úgy látszik idén ilyen telünk van. Nem is ez a lényeg, hanem az, hogy mit hozott magával. Roppantul meglepődtem, amikor egyszercsak egy szatyrot bányászott elő a táskájából és a kezembe nyomta. És na mi volt benne? Na mi? Két fantasztikus hungarikum, amit nagyon hiányoltam: egy heti száraz kolbász (két pár) meg egy szép adag darálóskeksz. Zsófi meglepett vele :) Hogy én milyen boldog lettem pár pillanat alatt.

Nem rosszak itt az ételek, de néhány dologban még fejlődniük kell portugál barátainknak. Az egyik a levesek témaköre (saját nyelvükön sopas, ejtsd szopás :))), a másik a kolbász. Jóféle száraz kolbászt sehol nem láttam. De most már van annyi, amivel kihúzom egy pár napig ;)

A Vasárnap elég kellemes időjárást hozott. Bár nincs beépített hőmérőm, mert mint Kotek tanárúrtól tudjuk "...Testünk hőérzete bizonytalan...", úgy vélem, a 15-20 °C környékét is elérhette az a bizonyos higanyszál. Délig aludtam, majd a többiekkel elindultunk, hogy kicsit lófráljunk a városban és környékén. Még a múltkori múzeumi belépőhöz tartozott egy borkóstolás a Sandeman pincészetben, elsőként ezt igyekeztük aktualizálni.

Az egész ügylet hasonlóan ment mint nálunk, csak éppen nagyüzemibb méretekben. Pincebejárás, promóvideó, kóstolás. Ez utóbbi nem volt bőkezű, dehát nem lepődtünk meg megtudván, hogy az Sandeman úr bizony a jó öreg Skóciából érkezett a XVIII. században. Körülbelül kétszer fél deci, összesen 6,1 köbhüvelyk portóit töltöttek belénk, amitől igen száraz maradt a torkunk.

A hordókupac végén egyébként nem Zorro látható, hanem a cég logója. Olyannyira komolyan veszik ezt a köpenyes, sombrerós imidzset, hogy minket körbevezető leány is Don Diego de la Vega öltözékét öltötte magára.

A borozás után az óceánpartra vezetett az utunk, ahol végre sikerült egy napnyugtát elkapnunk, tiszta időben. Nyilván más portóiak is örömködtek a napsütés láttán és volt egy kis tolakodás, tülekedés a strand környékén, de közvetlenül a víz partján már nem.

Igen az ott szemben New York, vagy ahogy itt mondják: Nova Iorque :)))

Nos, ennyit ma éjszakára, most már kezd csend lenni, megpróbálok hunyni. Az óceánpart megtekintése után látotakról majd másik posztban számolok be. Üdv!

A hétvége a múlt heti gulyáspartira adott méltó venezuelai válasszal kezdődött. Carlos és egy kedves éppen GYES-en lévő kolléganője, aki ugyancsak Dél-Amerikából származik, vállvetve küzdöttek azért, hogy a mintegy tíz emberből álló kis társaságnak megmutassák, hogy náluk mivel tömik a bendőjüket a népek.

Egy kicsivel előbb érkeztem a helyszínre mint a többiek, hogy tudjak egy kicsit segíteni az előkészületekben. Picit hozzájárulhattam így a desszert elkészítéséhez, de a fő funkcióm mégsem ez volt, ugyanis venezuelai leányzó elhozta a 4-5 hónapos kisfiát is, akit nekem kellett szórakoztatnom, hogy ne sírjon amíg az anyukája éppen főz. Nem is volt semmi gond, eléggé jól kijöttünk a kis lurkóval, de egyszercsak megkértek, hogy menjek el boltba pár hiányzó nyersanyagért, de ha lehet, vigyem magammal a kis Linot is, mert ha babakocsiban tologtaják sokkal nyugodtabb. Ez ám a ridegtartás. :) Hát, nem volt más választásom, újdonsült cimborámmal elmentünk a boltba, szépen bevásároltunk, sőt mentünk még egy kört is, mert közben kitalálták, hogy még mit hagytak le a listáról. És láss csodát, öcsipók tényleg nem sírt, viszont be kell látnom, hogy nem lehet egyszerű egy kismamának babakocsival rallizni a Tescoban. 

A főzés végeredménye pompás volt. Leginkább egy rizzsel és babfőzelékkel tálalt cafrangos marhapörköltre emlékeztetett. Mondtam is nekik, hogy biztos valami magyar is arra járt Vasco da Gama expedíciójával.

Íme néhány kép az eseményről:

That's all folks!

Billentyűzethez nyúltam, mivel annak ellenére, hogy itteni idő szerint is hajnali egy óra múlt, a kedves lakótársak vidám szökdécseléssel trappolnak le a lépcsőn, az ajtót pedig olyan F erővel csapják be, hogy az egy jobb szervának is elmenne a US Open-en. Az ablak alatt pedig úgy tűnik, mintha olykor az egész otomán hadsereg gyülekezne, csak az az a fura, hogy szaracénok is akadnak köztük...

Félretéve a kellemetlenségeket, most egy két nappal ezelőtti élményemet szeretném megosztani veletek. Úgy alakult, hogy néhány kedves kollégával eljutottunk a helyi kulturális központba, a Casa da Música-ba, ahol Schubert Winterreise-jét hallgathattuk meg, egyetlen zongora és tenor helyett egész zenekarra áthangszerelve. Eddig nem voltam nagy Schubert rajongó, de élveztem az előadást, talán egyedül a társaságból, mivel a többiek nem értették a számukra idegen német karattyolást, így igen hamar éberkómába estek. Én követtem az elejétől a végéig, a német születésű, így tökéletes német kiejtésű és egyébként elég híres tenor, Christoph Prégardien énekét. Valószínűleg szörnyű lett volna ugyanez portugál akcentussal.

A helyszínről, a Casa da Musica-ról (Zene háza) egyébként annyit érdemes tudni, hogy Portó kulturális fővárosként történő bemutatkozásakor készült. Pontosítok. Ha jól tudom, csak az év végén, vagy következő évben adták át. :) Portugál barátaink nem sietnek sehova, pontosabban folyton nyüzsögnek, de összeszedettnek nem nevezhetők, így kicsit elkéstek az építkezéssel. Mennyire emlékeztet ez Pécs mostani helyzetére, nem? Ezek szerint tényleg a meditárran hangulatok városa vagyunk, a tervezés délies lasúsággal halad. Megjegyezném, hogy a különbség viszont annyi, hogy nálunk az épületek román stílusban épülnek, mire kész lennének, már el is lopták az építőanyag felét.

Végezetül mutatok pár képet, legyetek jók!

Porto mindenki számára a borról híres. Mifelénk a portugál származású szőlő és a belőle készült Oporto (manapság Portugieser) is közrejátszhatott abban, hogy az emberek egyértelműen ezzel azonosítsák a várost. Valójában a város ennél sokkal több, közel másfél millió lakosa van, a külsőbb kerületeket, városrészeket, alvóvárosokat is beleszámítva így szerepe meghatározó az iparban és minden másban is. A bor az csak amolyan turistalátványosság, mint nálunk a karikás ostor meg a gulyás, és nyilvánvalóan nem is a városban termelik, hanem a szárazföld belseje felé a Duoro folyó mentén.

Vége a kultúrmorzsának, inkább mutatok néhány képet a belvárosról, melyeken látható, hogy boron és boros pincék reklámain kívül még hídból van sok, illetőleg gyönyörű gránit templomokból, melyek leginkább inverz fürdőszobákhoz hasonlatosak, ugyanis kívül gyakran kék-fehér csempékkel vannak borítva. Már csak a szentelt vízcsap hiányzik.

Úgy nézünk ki, mint valami fiúcsapat az MTV műsorán.

A tegnapi nap sajnos munkával is telt. Szombat ide vagy oda, kénytelenek voltunk benézni egy kicsit dolgozni, mivel szorít minket az idő. Már csak néhány hétig tudjuk használni a portugál műszereket, utána Carlos jön hozzánk, ahol vegyiparilag ugyan jobban fel vagyunk szerelve, de olyan optikai felszereltség nincs mint itt.

A fenti képen egy optikai szál (üvegszál) látható egy hajszálam társaságában, olyan nagy különbség nincs, ugye? Öröm ilyen apró dolgokat fogdosni, a padlórol egy leesett szálat felszedni csak Hamupipőkei munkával lehet.

A felsőbb képen ugyanaz a szál látható mikroszkóp alatt. Lehet sejteni, mert látni nem igazán, egy periodikus szerkezetet az üvegben, amit pont azért gyártottak bele a portugál kollégák, hogy a fény kicsit máshogy terjedjen. Az alsóbb képen a szál optikai spektruma látható. Aki nem érti miről beszélek, az ne ijedjen meg, lapozzon tovább. :)

 Este, a nap zárásaként egy jó kis goulashsal (nem is tudom, hogyan kell helyesen írni a gulyás angol nevének toldalékolt formáját) ünnepeltük meg a munkát. Egészen jól sikerült, annak ellenére, hogy a boltban beszerezhető őrölt paprika és bors kicsit fakó volt, a zöldpaprika meg piros és kaliforniai, továbbá a bab, mert babgulyást akartak, előfőzött konzerv formájában állt csak rendelkezésre. Nyilván az is közrejátszott, hogy két kuktám is akadt:

Végül öt éhes portugál bendőt valamint egy brazilt, egy venezuelait és  a magamét sikerült megtömnünk. El is fogyott a hatalmas lábos tartalma, mivel mindenki repetázott :))

Főnökünk Pedro és kedves felesége is roppant jól érezte magát :)) Ennyi mára.

THE END

A tél az tél. Régen mindig azt képzeltem, hogy az óceáni és mediterrán éghajlatú országokban nagyon jó lehet élni, mert biztos nem kell télen fázni. Soha nem esik a hó, soha nem fagy, soha nem kell dideregni, legfeljebb egy pulcsit kell húzni januárban, esetleg egy könnyű kis kabátot felvenni.

Álmomban nem gondoltam volna, hogy Portugáliában egy jó meleg kandallóról fogok ábrándozni. Lehet ugyan, hogy néhány fokkal melegebb van, és az is igaz, hogy nagyon ritka a havazás az óceán partján, de hogy nem kell dideregni, az határozottan nem igaz. Nagyon is lehet itt fagyoskodni, köszönhetően a csaknem állandó szélnek, és a magasabb páratartalomnak. A hőérzet van olyan rossz, mint otthon, amit csak fokoz az a tény, hogy a házak fűtése borzalmasan gyenge. Legtöbb helyen a légkondicionáló berendezéssel lehet egy kicsit fűteni, máshol meg fityeg valami kis radiátorszerűség a falon, de a funkcióját nem tölti be, tekintve, hogy errefelé a hőszigetelés sem ismert igazán.

Ami a meglepő, hogy a portugál ismerőseim folyamatosan panaszkodnak, hogy milyen hideg van az utcán, amint plusz tíz fok alá megy a hőmérséklet. Kabátot, kesztyűt, spakát és sálat húznak, viszont az irodákban, lakásokban tizenöt fokban egyszál pólóban vagy pulcsiban szaladgálnak. Bent úgy látszik nem fáznak. Ők. Én annál jobban, és nagyon zavar, hogy nem tudok az épületben sem felmelegedni, így néha jobban érzem magam az utcán kabátban

Nem árulok el titkot, ha azt mondom, hogy az amerikaiakat az európaiak nagy része idiótának tartja. Általánosítani nyilván nem szabad, de van néhány figyelmre méltó videó, ami a fenti vélekedést alátámasztani látszik:

https://www.youtube.com/watch?v=0OpPgA1buC4 (A képernyő alján lévő háromszögre kattintva, majd a cc feliratra kattintva magyar felirat is van hozzá.)

De miért is kerültek szóba az amerikaiak? Hát azért, mert a minap portugál barátaim mesélték, hogy egy amerikai ismerősük nyilatkozott így Portugáliáról, Porto környékéről:
- Oh, there's a good place, some Bomb Jesus or something... :) 
(Magyarul: Oh, van ott egy jó hely, valami Bomba Jézus vagy valami...)

A fent hivatkozott földrajzi név eredetiben Bom Jesus (Bom Dzsezúúús), ami portugálul annyit tesz, hogy Jó Jézus, tehát láthatóan semmi köze nincs a fegyveres hadviseléshez, a terrorizmushoz, a pokolgépekhez, éppen ellenkezőleg. Ettől függetlenül egy amerikai nemzetközi repülőtéren ilyen formában még talán kimondani sem illik, nehogy a hiperaktív biztonsági szakemberek alaposan átkutassák a csomagunkat tömjén és mirha után kutatva. ;)

Bom Jesus fedőnév egy a XIV.szd elejéről származó meseszép portugál szentélyt takar a Braga városa feletti hegyoldalon. A templomot gondozott park övezi, melyen keresztül egy 116 méter magasságot átívelő hosszú, barokk lépcső és egy a budavárihoz hasonló sikló vezet le a településhez. Íme néhány tavalyi kép:

Idén Bom Jesus mellett csaK elhaladtunk, ellenben meglátogattunk egy másik nagyon híres szentélyt, Sameirot, mely ugyanazon hegynek a tetején, a képen ábrázolt helyszíntől néhány percnyire fekszik. Bár tavaly is megfordultunk itt, amit néhány csodás fénykép is igazol, idén éppen annyira élveztem a látogatást. A hatalmas nyílt terek és fehér felületek a naplemente színeiben leírhatatlan hangulatot árasztanak, amit a templomból kiszűrődő egyházi zene csak fokoz.

Pedro szerint ez a portugál Taj Mahal :) Nos, talán igaza van. Sajnálom, hogy csak rövid időt tölthettem el ezen a helyen, egy fél napot el tudtam volna sétálgatni, tátott szájjal, hevesen fényképezve a szobrok és épületek apró részleteit is.

The END

Három teljes napja vagyok Portugáliában és még nem sikerült teljesen hozzászoknom az itteni életformához, annak ellenére sem, hogy már töltöttem itt egyszer egy hónapot, a mostani tudományoskodó cserekapcsolat első epizódjaként. Igaz, ez már egy éve volt, és hangulatokat, érzéseket könnyen felejt az ember. Némi rutin birtokában is fura látni, hogy ezek a déli népek mennyivel könnyedebb életvitelt folytatnak, mint mi magyarok. Folyamatosan nyüzsögnek,  mindenhonnan elkésnek, de az ebédnek, uzsonnának megadják a módját. Kerülik a korai kelést, és élvezik az éjszakát. Nagyon dühös is voltam a minap, amikor fagylaltot szerettem volna legyűrni tikkadt torkomon, és nem tudtam, mert a fagylaltozó a téli időszakban (sok magyar társával ellentétben) ugyan tart nyalósdesszertet, de csak este tíztől hajnali kettőig tart nyitva.

Már nem lepődtem meg azon sem, hogy hajnali háromkor kaptam egy kirándulásra buzdító SMS-t. Felébredtem, elolvastam, tudomásul vettem, de visszaaludni már nehezen tudtam, mert errefelé spórolnak a takaróval és a fűtéssel, így az ágy nem fejt ki olyan jellemzően erős vonzást, mint mifelénk. Meg aztán a koleszban a lakótársak is igen hangosak, gyakorlatilag non stop, de ebben az egyben magyar kollégáikra hasonlítanak. Néhány óra hunyást azért a viszontagságok ellenére sikerült kivitelezni, így reggel ha nem is frissen és fitten, de megfelelő halmazállapotban vártam a szokás szerint fél óra résidővel érkező kollégákat, hogy nekivágjon a Portugália északi részén fekvő Geres hegység meghódításának.

Egy viharvert, a gittegylet levelező tagjának számító múlt századi Austinba zsúfolódtunk be öten, Carlos a venezuelai születésű madeirai portugál, Hamed az iráni vendégjátékos, Leandro a fekete brazil, Jaime az indioportugál, aki sofőrünk is volt egyben, és jómagam, aki szerintük úgy néz ki mint egy európa keleti részéről származó nagy testű Jézus. Annyira szörnyen néztünk ki a járműben, hogy az emberek lesütötték a szemüket amerre jártunk és félreálltak az utunkból. Hazánkban a pigmentáltakkal töltött piros Lada vált ki hasonló érzést a békés kertvárosok konszolidált lakosaiból.

Íme a járművünk, Rozsdás Nyílvessző

Első utunk a főnökünk, Pedro házához vezetett, aki Porto városától vagy 50-60 km-re északra Braga városában lakik. Ő volt a kirándulás értelmi szerzője, és már tavaly is volt szerencsém vele ugyanebben a hegységben túrázni, ahol bebizonyította, hogy a környéket valóban nagyon jól ismeri, egyesek szerit jobban, mint a saját lakását. Az előző évi természetjáró sétánk alapján várható volt, hogy idén is valami érdekes dologgal készült, mégis sikerült meglepnie minket. Még gyönyörűbb helyeken navigált minket végig, mint számítottuk:

Háttérben a Geres vonulatai és egy mesterségesen duzzasztott folyó a Rio Caldo.

A folyó közelebbről.

Hamarosan leraktuk a kocsikat, majd gyalog folytattuk utunkat. Hatalmas, gömbölyded sziklák között sétáltunk, egy holdbéli tájon, hol rajtunk kívül a madár se járt. (Ez nem igaz, ld. később)

A kilátás is gyönyörű volt, de maguk a sziklaképződmények voltak igazán lebilincselőek a különös formáikkal. Hol egy hatalmas orr, hol egy formás kebel tűnt fel az úton ;)

a

Majd elérkeztünk az út legnehezebb részéhez. Addig is megtettünk már néhány kilométert az kövekkel szadbalt emelkedőn, de nem okozott akkora erőfeszítést, mint ez a száz méter, amin körül egy óra alatt küzdöttük át magunkat.

Pedro mutatja: Igen, azon a kis alsó résen kell átbújni, majd a hatalmas sziklahasadékban megyünk tovább felfelé, embernyi nagyságú lépcsőkön és köveken átmászva... Olykor akadtak nehézségeink. Carlos barátunk Micimackó módjára megszorult már rögtön az első szűkületben, aztán meg megütötte a térdét, így nem igazán élvezte ezt a részt és fel akarta adni, de Pedro nem engedett és azt mondta, hogy ez a PhD feltétele :) Így sikerült felrángatni mindenkit a hegytetőre:

Hála Pedronak - akiről eddig nem mondtam, de korábban hegymászó volt -  mindenki egy darabban érte el a tetőt, ahonnan csodás panoráma tárult a szemünk elé. Egy hatlamas szikladarabon költöttük el az ebédünket, melyet egy kedves kis madárkával meg is osztottunk. Pár morzsáért boldogan pózolt nekünk, mintha CKM vagy Playboy fotózáson lenne. Tojó lehetett.

A visszafele út szerencsére enyhébb volt, nem kellett szűk réseken átkúsznunk, és falakat másznunk, pusztán kőszáli kecskeként ugrándozni a köveken.

Ez a mosoly már nem őszinte. Egy kicsit elfáradtunk a végére, de nagyon élveztük a túrát. Szerencsére az idő is kedvezett, bár néhol találkoztunk jégfoltokkal a sziklák árnyékos oldalán, de azért annyira nem voltunk magasan, hogy komoly gondot okozzon a hideg.

Hát ennyit terveztem megmutatni ebből a kirándulásból. A képek nem adják vissza azt a látványt és azt az érzést, amit egy ilyen szép környezet adni tud, de azért remélem bele tudjátok élni magatokat a blog olvasásakor. Aki erre jár, feltétlenül kukkantson be a Geres Nemzeti Parkba, mert még rengeteg látnivaló akad.

Most zárom soraim, kedves pajtások :) Hamarosan találkozunk és mutatok még szép dolgokat!

Até Já