Három teljes napja vagyok Portugáliában és még nem sikerült teljesen hozzászoknom az itteni életformához, annak ellenére sem, hogy már töltöttem itt egyszer egy hónapot, a mostani tudományoskodó cserekapcsolat első epizódjaként. Igaz, ez már egy éve volt, és hangulatokat, érzéseket könnyen felejt az ember. Némi rutin birtokában is fura látni, hogy ezek a déli népek mennyivel könnyedebb életvitelt folytatnak, mint mi magyarok. Folyamatosan nyüzsögnek, mindenhonnan elkésnek, de az ebédnek, uzsonnának megadják a módját. Kerülik a korai kelést, és élvezik az éjszakát. Nagyon dühös is voltam a minap, amikor fagylaltot szerettem volna legyűrni tikkadt torkomon, és nem tudtam, mert a fagylaltozó a téli időszakban (sok magyar társával ellentétben) ugyan tart nyalósdesszertet, de csak este tíztől hajnali kettőig tart nyitva.
Már nem lepődtem meg azon sem, hogy hajnali háromkor kaptam egy kirándulásra buzdító SMS-t. Felébredtem, elolvastam, tudomásul vettem, de visszaaludni már nehezen tudtam, mert errefelé spórolnak a takaróval és a fűtéssel, így az ágy nem fejt ki olyan jellemzően erős vonzást, mint mifelénk. Meg aztán a koleszban a lakótársak is igen hangosak, gyakorlatilag non stop, de ebben az egyben magyar kollégáikra hasonlítanak. Néhány óra hunyást azért a viszontagságok ellenére sikerült kivitelezni, így reggel ha nem is frissen és fitten, de megfelelő halmazállapotban vártam a szokás szerint fél óra résidővel érkező kollégákat, hogy nekivágjon a Portugália északi részén fekvő Geres hegység meghódításának.
Egy viharvert, a gittegylet levelező tagjának számító múlt századi Austinba zsúfolódtunk be öten, Carlos a venezuelai születésű madeirai portugál, Hamed az iráni vendégjátékos, Leandro a fekete brazil, Jaime az indioportugál, aki sofőrünk is volt egyben, és jómagam, aki szerintük úgy néz ki mint egy európa keleti részéről származó nagy testű Jézus. Annyira szörnyen néztünk ki a járműben, hogy az emberek lesütötték a szemüket amerre jártunk és félreálltak az utunkból. Hazánkban a pigmentáltakkal töltött piros Lada vált ki hasonló érzést a békés kertvárosok konszolidált lakosaiból.
Íme a járművünk, Rozsdás Nyílvessző
Első utunk a főnökünk, Pedro házához vezetett, aki Porto városától vagy 50-60 km-re északra Braga városában lakik. Ő volt a kirándulás értelmi szerzője, és már tavaly is volt szerencsém vele ugyanebben a hegységben túrázni, ahol bebizonyította, hogy a környéket valóban nagyon jól ismeri, egyesek szerit jobban, mint a saját lakását. Az előző évi természetjáró sétánk alapján várható volt, hogy idén is valami érdekes dologgal készült, mégis sikerült meglepnie minket. Még gyönyörűbb helyeken navigált minket végig, mint számítottuk:
Háttérben a Geres vonulatai és egy mesterségesen duzzasztott folyó a Rio Caldo.
A folyó közelebbről.
Hamarosan leraktuk a kocsikat, majd gyalog folytattuk utunkat. Hatalmas, gömbölyded sziklák között sétáltunk, egy holdbéli tájon, hol rajtunk kívül a madár se járt. (Ez nem igaz, ld. később)
A kilátás is gyönyörű volt, de maguk a sziklaképződmények voltak igazán lebilincselőek a különös formáikkal. Hol egy hatalmas orr, hol egy formás kebel tűnt fel az úton ;)
a
Majd elérkeztünk az út legnehezebb részéhez. Addig is megtettünk már néhány kilométert az kövekkel szadbalt emelkedőn, de nem okozott akkora erőfeszítést, mint ez a száz méter, amin körül egy óra alatt küzdöttük át magunkat.
Pedro mutatja: Igen, azon a kis alsó résen kell átbújni, majd a hatalmas sziklahasadékban megyünk tovább felfelé, embernyi nagyságú lépcsőkön és köveken átmászva... Olykor akadtak nehézségeink. Carlos barátunk Micimackó módjára megszorult már rögtön az első szűkületben, aztán meg megütötte a térdét, így nem igazán élvezte ezt a részt és fel akarta adni, de Pedro nem engedett és azt mondta, hogy ez a PhD feltétele :) Így sikerült felrángatni mindenkit a hegytetőre:
Hála Pedronak - akiről eddig nem mondtam, de korábban hegymászó volt - mindenki egy darabban érte el a tetőt, ahonnan csodás panoráma tárult a szemünk elé. Egy hatlamas szikladarabon költöttük el az ebédünket, melyet egy kedves kis madárkával meg is osztottunk. Pár morzsáért boldogan pózolt nekünk, mintha CKM vagy Playboy fotózáson lenne. Tojó lehetett.
A visszafele út szerencsére enyhébb volt, nem kellett szűk réseken átkúsznunk, és falakat másznunk, pusztán kőszáli kecskeként ugrándozni a köveken.
Ez a mosoly már nem őszinte. Egy kicsit elfáradtunk a végére, de nagyon élveztük a túrát. Szerencsére az idő is kedvezett, bár néhol találkoztunk jégfoltokkal a sziklák árnyékos oldalán, de azért annyira nem voltunk magasan, hogy komoly gondot okozzon a hideg.
Hát ennyit terveztem megmutatni ebből a kirándulásból. A képek nem adják vissza azt a látványt és azt az érzést, amit egy ilyen szép környezet adni tud, de azért remélem bele tudjátok élni magatokat a blog olvasásakor. Aki erre jár, feltétlenül kukkantson be a Geres Nemzeti Parkba, mert még rengeteg látnivaló akad.
Most zárom soraim, kedves pajtások :) Hamarosan találkozunk és mutatok még szép dolgokat!
Até Já
